Szép s jó napot kívánok.

     Nos hát kérem szépen, újból jelentkezem, mert már sokan hőbörögtetek és végül is, nekem is volt kedvem írni. Bár még elmaradásban vagyok a csodálatos utolsó 7 hetemmel Izlandon, arra gondoltam, hogy beszámolnék az első két, Ausztráliában töltött hónapomról. Előre szólok, hogy az élet több színterén is illegalitásba vonultam, de ez engem egy cseppet sem zavar, hisz azt hiszem nem ártok vele senkinek. Sokkal magasabb törvényekben hiszek, mint amit bármelyik alkotmány is előír, szóval nem aggódom. Ha bármiben mégis csalódnátok bennem, sajnálom, igazán nem szándékoztam megbántani senkit, de pl. talán eljött az idő, hogy ne titkolózzak, nincs miért. Úgy gondolom, hogy fejezetekbe szedem az előtörténetet, az eseményeket, szereplőket, akik most az életem szerves részeit alkotják itt a távoli Ausztráliában.

Az előtörténet.

     Jó páran kérdeztétek az elmúlt hetekben, hogy mégis hogy jutottam el ide, mi a fenét keresek itt. A fejemben zsong egy John Lennon idézet a Nehéz Nap Éjszakájából és azt hiszem ez pont illik ide, még ha kicsit átírva, átformálva is. „Hát, Malájziánál jobbra fordultam” De, hogy komolyra fordítsam a szót, évek óta motoszkált bennem, hogy végre belevágjak ebbe az útba, bár magamat leptem meg a legjobban, hogy ilyen hirtelen meg is tettem. Régóta hallom a mendemondákat arról, hogy milyen remekül lehet keresni különböző farmokon zöldséget, gyümölcsöt szedve. Édesanyám egy tinédzserkori barátja, az egykori Vágtázó Halottkémek zenekar üstdobosa, Balatoni „Boli” Endre éveket töltött Ausztrália és Indonézia között ingázva én meg mindig lelkesedéssel és szégyellem bevallani, némi irigykedéssel olvastam a blogbejegyzéseit. Sajnos Ő két éve elhunyt Bali szigetén, 47 éves korában. Rengeteget tanultam tőle és hálás vagyok, hogy gyerekkoromban egyszer-kétszer találkozhattam is vele. Úgy gondolom, az Ő élete példaértékű lehet mindenki számára, akiknek elegük van a társadalmi kötelezettségekből, a fogyasztás – vásárlás - fogyasztás véget nem érő körforgásából és egészen véletlenül előbbre tartják, hogy a délutánjukat egy fa tövében töltsék, mint a számítógép előtt. Ha érdekel, megtaláljátok a blogját, fenejó írásai vannak. Szóval annak ellenére, hogy természetesen szeretek a családommal lenni, szeretem az otthoni munkámat és a zenekarjaimat is, itt volt az ideje, hogy végre én is belevágjak egy kis pénzgyűjtő - utazgatós kalandba, idelenn. Kissé elegem lett már Budapestből, a magyar közéletből, ami már mindenhonnan folyik, akármennyire is próbálod befogni az érzékszerveid, akármennyire is erőlködsz. Természetre, békére és mindenekelőtt az ÚTRA vágytam, mert hiába töltöttem a nyaramat a csodás Izlandon, ha valaki belép a folyamba, a hátizsákos utazás folyamába, onnan már nehezen szabadul. Egy felettesem a Szemlő-hegyi-barlangban, akit mindig is nagyon bírtam, több évet töltött itt és évek óta mondogatta már, hogy el kell jönnöm ide. Mindezek fejébe egy nagyon kedves barátom, Alberto (róla még később lesz szó) február óta Ausztráliában van, július vége óta pedig itt ezen a farmon, ahol ülök én is ezen a fülledt estén. Bár pénzem nem nagyon volt, de némi baráti és családi segítséggel megvettem az egyirányú repülőjegyet október végén és kettőszáz dollárral a zsebemben, 3 nap Isztambul után november 21-én, kuala lumpuri átszállással megérkeztem Brisbane-be. Weeze, Bologna, Milánó, Frankfurt (és kitudja melyik még) repülőterei után a Brisbane-ben is eltöltöttem egy éjszakát, hogy spóroljak a szálláson. Még régen megfogadtam, egy fergeteges Simpson család rész után, hogy amint életemben először a déli féltekére lépek, még a reptéren leellenőrzöm, hogy valóban a másik irányba folyik-e le a víz a lefolyóban és nyugodtan kijelenthetem, hogy igen. Persze mindenkinek kívánom, hogy maga is leellenőrizhesse, ha szeretné. Az éjjel jó volt, kényelmes kanapék voltak, de 4 órakor az összes reptéren csövező hátizsákos felébredt a takarítógép hangos berregésére. Fontos részlet, hogy nem ám egyedül érkeztem, hanem egy most már réginek számító cimborámmal, Lackóval. Ő másnap érkezett Baliról a gold coast-i reptérre. Kedves öcsém gimis osztálytársáról van szó, korábban utazgattunk együtt Marokkóban, bohémkodtunk Amsterdamban, volt egy közös stoppolásunk Barcelonába az olasz tengerpart, Provence és a Pireneusok érintésével, illetve kint volt a nyáron Izlandon is két hétig, szóval mondhatom, hogy már bejáratott utazótárs. Tavaly tavasszal meg nála laktam, amíg Ő Bécsben gyűjtögetett. Igazán példaértékű, amit csinál, hisz ha valakinek biztos élete lehetne otthon, akkor Ő az. Stabil anyagi háttér, autó, szuper és hatalmas lakás a belvárosban, mérnöki diploma. Nemrég még sorban álltak érte az osztrák és magyar cégek, Ő mégis a bizonytalant és az UTAT választotta. Június eleje óta gyakorlatilag úton van, Svédország, Dánia, Izland, Erdély majd augusztus elejétől Thaiföld, Malajzia és Indonézia. Közben megtanult búvárkodni, de nem otthon egy medencében, hanem Malajziában. Indiai jógatanári tanfolyamra gyűjt, úgyhogy egencsak szerencsésnek tarthatom magam, hisz saját, különálló jógatanárom van. Egy szó, mint száz, 21-én vagy 22-én, már nem is emlékszem, találkoztunk Brisbane-ben, az Anzac Square-en, majd egy parkban eltöltött, beszélgetős-élménybeszámolós délután után buszra szálltunk és elindultunk a dél-queenslandi Stanthorpe-ban, aminek a közelében most is lakunk. Az időeltolódás és a reptéren töltött éjszaka után értelemszerűen végig aludtam a majd 4 órás utat, néha pillantottam csak fel napnyugta tájékán, hogy megnézzem a tájat. Persze annak rendje és módja szerint ott voltak a kenguruk mindenütt. Már meg sem lepődök igazán, hogy teljesülnek az állatokkal kapcsolatos kívánságaim, de erről még lesz szó.

Alberto-ról.

     Ezzel a töpörödött kis szicíliaival (nincs 170 centi sem) még 2012 áprilisában találkoztam Nepálban, a Kathmandu-Shivalaya buszúton. Közel 10 óráról beszélünk és rajta, rajtam és a legeslegrégibb pajtimon, Somán kívül nem volt egy nem helyi sem a buszon, így értelemszerű volt, hogy a szünetekben beszédbe elegyedtünk, sőt az ebédet is együtt fogyasztottuk el. (dal bhat rlz) Shivalaya-ba érve, (ami a 3 hetes himalájai túránk első és utolsó állomása volt) ugyanabban a vendégházban szálltunk meg, (rettenetes 140 forintért fejenként) majd az esti tea és a tulajjal lefolytatott dumcsi után kiderült, hogy mindketten hatalmas Sigur Rós rajongók vagyunk és természetes, hogy mindkettőnknél van jóféle nepáli hasis, így nem kellett egyedül szívnom a túra alatt. Ha most felkaptad a fejed, hogy „na de Viktor!” akkor hadd mondjam el a véleményem. Úgy gondolom, hogy ha valaki Nepálba megy, ugyanolyan vétek nem kipróbálni, mintha nem ennél pizzát Olaszországban, (ne az indiaiaktól meg a bangladeshiektől vedd, mert abból az erőből nyugodtan lemehetsz az Árpád hídi metrómegállóba is egy szelet jó olajos, szögletes pizzáért ketchuppal, amiért minden olasz golyót eresztene a fejünkbe) bort Franciaországban, a mentateát (öö…vagy a hasist) Marokkóban vagy épp a süteményeket Dániában. Olcsó és kitűnő minőségű, ébenfekete hasisról beszélek, ami – egy helyi elmondása szerint – csak is a nemzetközi nyomás miatt nem legális. De a sherpák is szívják, miközben műanyag papucsban küzdik le a többezres szinteket naponta, potom 100 kilókkal a hátukon. Lényeg a lényeg, remek három hetet töltöttünk el Albertoval, együtt másztunk fel az 5540-es Kala Pattharra, hogy legeltessük kicsit a szemünket a Mt. Everest-en, ami ott tornyosult felettünk 3500-as magasságban. Úgy gondolom remek jó barátok lettünk. 2012 szeptemberében eljött látogatóba Budapestre, túráztunk egyet a Pilisben, sátraztunk a Dunakanyarnál, majd együtt elbuszoztunk Krakkóba életem első Sigur Rós koncertjére. Később, 1 éve februárban én mentem Milánóba a második Sigur Rós koncimra. Ekkor már biztos volt, hogy Ő kihasználja azt a remek lehetőséget, ami azzal jár, hogy olasznak született, hisz egy plusz egy évre igényelni tudta az ausztrál working-holiday vízumot, amivel probléma nélkül tudott munkát vállalni. No de ez nekünk magyaroknak nem jár. De erről is majd később. Alberto egyáltalán nem tipikus olasz. Meglehetősen csendes és kávé helyett teát iszik. Mindig is gyors léptű, jó túrázónak számítottam, de sokszor csak ámultam, ahogy ez az alacsony súlypontú kis fickó milyen gyorsan szalad fel a csúcsokra vagy kel át a gerinceken. Az 5340-es Gokyo Ri-ről úgy szaladt le, mintha valaki a játszótéren rohangálna. Két évvel idősebb nálam, ráadásul kedvenc írómmal, Jack Kerouac-kal született egy napon. Halak vagyunk mindketten és focirajongók. Szóval igazán remek barátság szövődött köztünk, elég sokat fogunk még együtt utazni és valószínűleg dolgozni is. (Indiát, Pakisztánt meg Iránt már meg is beszéltük)

Alberto

A lakókörülményeink…

      …zseniálisak. Sokatoknak valószínűleg abszolút a komfort zónán kívül esne, de én mindig is – de az elmúlt pár évben mindenképp – ilyenre vágytam. Egyszerű, távol még a legközelebbi kisvárostól is, közel a vadonhoz. Két szoba, egy nappali-konyha, egy háló 3 ággyal. A mosogatóban esővíz folyik, ivóvizet egy közeli csapból (szintén esővíz, ezúttal szűrt) vagy a farmról hozunk 15 literes műanyag hordóban. Kempingfőző, hűtő, elektromosság van. Vécé és zuhanyzó a szomszéd indiaiaknál vagy a közeli víztározóban. (természetesen csak a fürdésre gondolok, mielőtt bármi rosszra gondolnátok) A hely maga a farm régi központja, a neve Eureka, ma már többnyire nincs használatban, a munkások lakhatnak itt (mi hárman, illetve Varun és Diresh, két fiatal indiai srác valahonnan dél-Indiából.

A házunk, mögötte a traktortároló.

Varunnak hatalmas, indiai dívákat megszégyenítő boci szemei vannak) valamint egy ausztrál munkanélküli fickó. Elég modortalan és zsörtölődő, egy sort nem beszéltünk még vele. Viszont övé…

Trigger…

      a kenguruvadász eb. Valamiféle labrador-dog keverék lehet és mindenképpen külön bekezdést érdemel. Alig 1 éves kis kölyök, de már kifejlett nagysággal bír, akkor mint egy dog vagy mint egy kos, életveszélyesen vastag farokkal, amit persze csóvál, amikor csak teheti. A gazdája általában rendkívül elfoglalt odabenn, különböző számítógépes játékok teljesítésével, így Trigger – mi csak Tiger Woods-nak hívjuk – ha teheti nálunk lebzsel. Valószínűleg sokkal több szeretetet kap ideát, mint odaát. Szóval hihetetlen egy állat. Az első hetekben egyszer ugrándozva és természetesen farok csóválva jött oda hozzánk, szájában macskafejet szopogatva, büszkén dobta le elénk, majd amikor nem tanúsítottunk túl nagy érdeklődést továbbállt és elásta a házunk mögött, hogy később is legyen mit csócsálnia. Volt, hogy reggel, még félálomban kibotorkáltam a ház elé, hogy könnyítsek magamon. A csipáim még fel sem keltek, alig láttam ki a fejemből, csak annyit vettem észre, hogy mintegy két méterre előttem nyüszítve elrohan egy róka, nyomában Tiger Woods-szal. A kenguruk sincsenek biztonságban, ha az eb kiszúrja őket, fel kell kötniük a nyúlcipőt. Akárhányszor átjön látogatóba, boldogan köszönt mindannyinkat, majd amikor se kaja, se foglalkozás, akkor jelzi, hogy most már menne. Ilyenkor kilép az ajtón, hangosan elugatja magát, majd belevesz a sötétben, hogy elkapjon valami állatot, amit aztán felfalhat. Aztán jön reggel is, jó reggelt kívánni. Amikor Alberto a farm, Eureka-hoz közeli részén dolgozik, sokszor egész napokat tölt vele a kutya. Szépen lefekszik a fa alá, ahol dolgozik, majd ha továbbáll, a kutya is feláll, arrébb megy, hogy sose maradjon távol Albertotól. Aztán 5 óra fele, amikor közeledik a munka befejezte, a kis szicíliai halkan odaszól neki, „Go home!” – és ő engedelmeskedik. Akárhányszor megérkezünk a kocsival Eureka-ba, le kell lassítanunk nehogy elgázoljuk az attól egyáltalán nem félő, örömmámorban úszó Tiger Woods-t.

Trigger és Lackó

Az első hetekről.

     A farm, ahol élünk (hehe) egy olasz családé, a Nicolettiké. Aldo, az öreg és a felesége Iolli 60 éve érkeztek pár évesen, már alig-alig tudnak olaszul. 7 gyerekük született, jelenleg a legidősebbé, Daniel-é a farm. Még sosem foglalkoztatott illegális munkásokat, hisz a stanthorpe-i irodában bármikor hozzájuthatott a legális vízummal rendelkező munkaerőhöz. (majdnem minden nyugat és észak európai, koreai, indiai, kanadai és még pár nemzet) De megengedte, hogy itt lakjunk. Mi ezzel a tudattal jöttünk ki és az első 12 napot munkakereséssel, illetve itthon filmezéssel, füstöléssel töltöttük. A 3. napon, vasárnap elvezettünk Nimbinbe, a hippivárosba, némi jóféle ganjáért. Nimbin gyönyörű vidéken fekszik, az 1973-as Aquarius fesztivál színhelye, amolyan fél-legális drogtanya, tele szétvarrt, szakállas 70 éves bácsikkal, illetve hosszúhajú, piercinges hippi nénikkel, akik az utcán árulják a házi csodasütit meg a füvet. Van rendőrség a városban, de szemet hunynak a dolgoknak. Üzletek, éttermek telis tele old school hippi cuccokkal és emberekkel. Remek hely, csodás környezetben. Utána tovább zajlott a munkakeresés, több tucat farmra bementünk érdeklődni, de sehol nem volt munka. Januárban kezdődik a szezon, mondták sokan. Már-már a visszautazást tervezgettük, igazából mindketten, Lackóval arra számítottunk, hogy könnyebben találunk majd munkát. Alberto odaadta az autóját így nagy területet betudtunk járni, de előfordult, hogy szüksége volt a kocsira, így ilyenkor otthon maradtunk és lazítottunk, sétálgattunk a környéken.

kilátás az ablakból

 A 12. nap…

     …telefonhívást kaptunk Alberto-tól, Daniel, a farmer beszélni szeretne velünk és munkát adni, pár hétre. Nagyszerű! Ennél tökéletesebb nem is történhetett volna. Kellett neki az ember és 20 dollár helyett mi 15-ért is elvállaltuk a munkát óránként. December 4-e lehetett, azt számoltuk, hogy ha már újévig van munka, már ki vagyunk húzva a csávából. A fickó maga szimpatikus, kissé szarkasztikus figura. Egész életét a farmon töltötte, remekül is ért hozzá. 38 körüli, kopaszodó, 195 magas ausztrál farmer, érthető angollal. (évek óta dolgozik külföldiekkel, valószínűleg megtanulta, hogy ha érthetetlen akcentussal beszél, azzal csak Ő jár rosszul) A munkánk a ’thinning’ volt. Magyarul talán ritkítás. A félig érett almáktól roskadozó ágakról kellett levágni a sérült, defektes, kicsi almákat, minden gallyon 2-3 almát hagyva (a szár hosszúságától és a fajtától függően). Az egyes ágak is csak bizonyos számú almát bírnak el, ezeket mind hamar megtanultuk. Gála, Sundowner, Pink Lady és Fuji, a végén némi Granny Smith-szel. Ezekkel a fajtákkal volt dolgunk. Mivel az elkövetkező hosszú években különböző farmok és különböző ázsiai, európai, afrikai és dél-amerikai országok között szándékozom ingázni, csak faltam az új információkat a vegyszerekről (nincs sok) a napvédelemről, a kártevőkről stb. Hogy talán a legérdekesebbet említsem, hozatják a farmra a méheket virágzáskor és ami még izgalmasabb, a katicákat is! Ha belegondoltok, ez azt jelenti, hogy van valahol, valaki, aki katicabogarakat tenyészt! Hát nem zseniális?? Ki akarhat ezután ügyvéd meg orvos meg könyvelő lenni, ha léteznek katicatenyésztők?? Lackó is hasonló cipőben jár, sok időt szeretne farmokon tölteni- és azt hiszem Daniel eléggé értékelte az érdeklődésünket, mert végül is majdnem január végéig dolgozhattunk. Alkalmazna Ő tovább is, de sajnos nincs annyi készpénze, csakúgy az ATM-ből levenni több ezer dollárt meg azt hiszem, gyanús lenne. Szóval a ritkításon kívül volt azért egyéb dolgunk is. Én pl. lyukakat mélyítettem egy vékony konzervdoboz és egy hosszúkás fejű ásó segítségével hatalmas póznák számára, de ástunk az öntöző csöveknek árkot és természetesen a csomagolásban is részt vettünk. A farm központja maga a shed, ahol a reggeli meeting-ek, az autóparkoló, a traktorok és egyéb szerszámok vannak, valamint itt van a hűtőház és a szortírozó gép is. Ebbe öntöd bele a nagy ládányi almát, a gép 8 méret szerint szortírozza, előtte tisztítja, fényezi, waxolja. A jó munkás meg ott áll és pakolja a dobozokba hosszú órákon át. Mondhatjátok, hogy „hát igen, ez nem igényel túl nagy kihívást” – mint ahogy a ritkítás sem. De számomra tökéletes, hogy ha akarom, egésznap csöndben hallgatom a zenémet (oximoron!) és csinálom a dolgomat, naponta annyi pénzért, amit otthon sokszor egy hét alatt sem keresek meg. Aki jól ismer, tudja, hogy nem vagyok pénzsóvár egyáltalán nem, de vannak céljaim, amelyek megvalósításához sajna kell. Persze van F, G, H, sőt N tervem is az életre, amihez egyáltalán nem kell pénz, de azért szeretnék eljutni még arra a pár tucat helyre, amit kinéztem magamnak. :-) A csomagolás is vicces. Sokan tényleg retteghettek az efféle munkáktól. Ott állni egy zajos gép mellett és pakolni a dobozokba az almákat hosszú órákon át. De én élvezem. Igazából olyan, mint egy pofon egyszerű kirakós játék, amivel játszhatsz egész nap, még fizetnek is érte, ráadásul mindig sikerül kirakni. Az ember benyomja a rutin gombot az agyában, a teste meg cselekszik helyette, így a tudatát bármire tudja használni. Szóval egyáltalán nem vészes dolog. Figyelni kell a rohadásnak indultakra, ezek mennek az erdőszélére, valamint a sérültekre, deformáltakra, ezeket pedig a juice gyártóknak adja el a főnök.

Donnelly's castle

A mindennapokról.

      A munkás hétköznapok remekül teltek. Amúgy sem emlékszem már igazán milyen érzés is az a stressz, de ez az élet fantasztikus. Reggel 6-kor kelünk, pisi az erdő szélén majd teafőzés, reggeli és szendvics készítés. 6:50-re már ott vagyunk a shed-nél. Eligazítás, majd 7-től munka. Ekkor kezdem a napi harcomat az ózonlyukkal és az ezáltal okozott erős napsugárzással. 50 faktoros naptej, napi 3szor minimum. Mivel hosszú ujjúban dolgozom, így csak az arcra, kézfejre és nyakra kerül szerencsére. De mivel vörös hajúnak születtem, ezzel már így vagyok egy ideje. 10-kor húsz perc szünet jön, a smoker, majd fél 1-től 1-ig ebéd. Utána munka fél 6ig. Tíz és fél óra után hazaérünk, focizunk, jógázunk, pöfékelünk (december végén úgy döntöttünk elég volt a fűből, így ez csak addig érvényes:-), főzünk, eszünk, kártyázunk, teázunk, filmezünk illetve különféle rovarokat, pókokat és bogarakat penderítünk ki a házból. Nyugodt, csendes és békés élet. Hetente egyszer megyünk be a „civilizációba” vásárolni. Bár Stanthorpe olyan, mintha pár évtizeddel lemaradt volna a fejlődésben, alapvetően kedves hely.

jóga a ház előtt

A Karácsonyról.

     Szuper volt, Nimbint útba ejtve leugrottunk az óceánpartra. Két éjszaka a fehérhomokos tengerparton. Az égiek szeretnek úgy látszik, mert eléggé felhős és fülledt volt az idő, amit szeretek, így póló nélkül lehettem szinte egész nap. Ritkán fordul elő az ilyen, főleg nem az ózonréteg elvékonyodása alatt. Remek volt, labdáztunk, fociztunk, úsztunk, hullámok ellen harcoltunk, pöfékeltünk és mangót ettünk.

Karácsonyi szállás

Karácsony reggele

Az ausztrálokról.

      Elmesélek egy érdekes történetet, ami még a második hét végén történt meg velem. Átmentünk Warwickba, ami valamivel több, mint 40 km-re van (Stanthorpe csak 20km, de kisebb) innen Eurekától. Már volt munkánk, de még nem volt pénzünk én meg már kifogytam a 200 dollárból, amim volt a kezdeteknél. Úgy volt, hogy Lackó fizeti a vásárlásom, de a saját cuccát sem tudta kifizetni, valamiért nem maradt a számláján pénz. Annyi készpénze még volt, hogy csak egy húszast kellett kérnie Albertotól, de én meg ott maradtam a kasszánál, pénz nélkül. Alberto persze felajánlotta, hogy kifizeti nekem. De az Ő számláján sem volt pénz. Kettőt használ és meg kellett várni, hogy átutalja a telóján septiben. Nem győztem bocsánatot kérni a mögöttem álló nőtől, de a kasszás lány áthívta a másik oldalra és lehúzta az negyvenes évei közepén járó nő holmijait. Mikor végzett odajött és ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az én 60$-os tételemet!! (12 ezer jó magyar forintnyi összegről van szó) Hiába értetlenkedtem és mondogattam, hogy nincs szükség rá, mindjárt megoldjuk, ragaszkodott hozzá. Számtalanszor hívtak már meg erre arra stoppolás közben például, de ilyen még nem történt meg velem. Igazából a 60$ még nekem is „csak” négy óra munka, Alberto-nak három, egy helyinek talán csak egy. De akkor is térdre vágott az eset, meglepődtem rendesen. De azért persze rettenetesen jól jött.

     Összességében igazából jó fejek az ausztrálok. Nem köszönnek, hanem megkérdezik, hogy hogy vagy. (h’you doin’?) Dolgozni nem szeretnek, főleg mivel a munkanélküli segélyből is vígan leihatják magukat a sárgaföldig, ha úgy tartja kedvük. A farmon dolgozó ausztrálok, amikor Daniel fontos ügyben Brisbane-ben volt négy napra, (a feleségével örökbe fogadtak egy világító kékszemű 1 éves kisfiút, Sean-t. Óó, de szuper édes a kissrác. Folyamatosan almát majszol természetesen) azt mondogatták Alberto-nak, hogy dolgozzon lassabban, most nincs itt a főnök. A környéken különösen nagy veszély forrás a napsugárzás, hisz egy Gránit-övnek nevezett helyen vagyunk, sok a kibukkanó szikla és ezek visszaverik a sugárzást, felerősítve azt. Nos, az ausztrálok szarnak bele. Szinte senki sem használ naptejet, mert nem szeretik. Daniel-ék is mondták, hogy már több barátjukat is elvesztették bőrrákban. Még az ötezres Stanthorpe-ban is van patológiai rendelő… Van egy hatalmas kövér koma a farmon, Wayne. Nagy, vörös képű, szakállas. Ha láttátok a dán Thomas Anders Jensen: Ádám almái című filmjét, (fantasztikus alkotás) totál úgy néz ki, mint a szatír, alkoholista teniszező srác belőle. Tavaly halt meg a felesége –bőrrákban- és valószínűleg neki sincs már sok hátra, állandóan rákvörös az arca, a 150 kilós testét már alig tudja vonszolni szegény. Hihetetlen lassan dolgozik és ha még ez nem lenne elég, szarul is. Tavaly elaludt vezetés közben az almafák között (sehol sem hosszabb egy sor 500 méternél!!) és letarolt több, mint 15 fát. Nna, ez Wayne. Valószínűleg csak könyörületességből ad neki munkát Daniel. Bár nem tudom. Múlt héten már nem volt nagyon ritkítani való, de azért behívott minket is mindennap. Minden egyes napba úgy kezdtünk bele, hogy az utolsó lesz, de este mindig jött az sms, hogy menjünk másnap is. Sokszor olyan munkát adott, ami nevetségesen lényegtelen volt, mintha csak azt akarná, hogy ott legyünk, napi 300$ ide vagy oda. Érdekes. Amúgy nagyon bírom a fickót és azt hiszem Ő is bír minket. Mióta megvan Sean, még inkább jó fej, mint az előtt volt. Fantasztikusan apa lesz, hihetetlen cukik ketten, ahogy a traktoron furikáznak…

Nimbin

A jövőről.

     Hétfőn elhagyjuk Lackóval Eureka-t, kiállunk a New England’s highway-re feltartjuk a hüvelykujjunkat és megcélozzuk Melbourne-t. (1800 km) Majd onnan átmegyünk Tasmániába túrázni egyet. Van egy trekking, ami a Lonely Planet szavazása szerint a 5. legjobb gyalogtúra a világon asszem, hát ezt fogjuk megtenni. Sátor, gázfőző, szabadság végre túrázás ismét. Pénzt alig akarunk költeni, esténként ha városban leszünk, majd átnézzük a supermarketek konténereit, kidobott, de még jó kaja után kutatva. Persze nem lenne szükség rá, de spórolni akarunk és csakúgy, mint más nyugati „fejlett” nemzetek, az ausztrálok is rendkívül pazarlók, rengeteg a jó kaja. Életem eddig legjobb pizzáját az észak-dániai Aalborg-ban készítette nekem egy litván-német pár, 100%-ban konténerekből összeszedett kajából. Igazán fantasztikus volt, csakúgy, mint a zöldségleves amit főztek mellé. Ideális esetben, mivel stoppolunk, vadkempingelünk alig kell majd költenünk bármire is. Tasmánia után talán Sydney, bár őszintén megvallva nem igazán érdekel. Turista vízumunk van, úgyhogy 3 hónap után el kell hagynunk az országot, így azt találtuk ki, hogy mivel Új-Zélandra úgy sem elég 1-2 hét, Balira hazafele akarunk beugrani, így egy csendes-óceáni sziget csoportot, Vanuatu-t célozzuk meg. Még nincs meg a jegy, de eléggé biztos, hogy odamegyünk. Aztán meglátjuk lesz-e munka itt a farmon, én bízom benne. Május elején még elugrunk az Uluruhoz, csak tiszteletünket tesszük nála, majd átstoppolunk a sivatagon, fenn Északra, Darwinba. Onnan Bali, majd Thaiföld 1-2 hét és június elején már otthon is leszünk terveink szerint. Persze ez csak tervezés. A jövő illúzió, csak a képzeletünkben létezik, így nem állíthatok semmit sem biztosra. Akkor legalább nem hazudok.

Obelix, a Girraween Nemzeti Parkban

És akkor utoljára, az állatokról.

      Van sok. A legtöbb talán a légy. Mondhatnátok, hogy idegesítőek és megörülnétek, de igazából remek eszközök arra, hogy növeljük a türelmünket. Amúgy is hihetetlen kis lények, ahogy dörzsölgetik a kis ízeltlábukat, mint apró gonosztevők abban a másik dimenzióban, amiben élnek. Szinte hallom, ahogy kárörvendő hangon mondogatják „nagyszerű, pompás, nagyszerű” Sok a pók is, gyakorlatilag minden sarokra jut egy a házban. Kicsiny szuperhősök és elkapják az apró gonosztevő lényeket, tehát hasznosak. Sok félével találkoztunk már, az almafarmon például rengeteg Red-back spider-rel. Érdekes, hogy Rhonda, egy régi munkás asszonyság azt mondta, hogy évente lát párat mindössze. Hát mi van, hogy naponta 5-6-ot is láttunk, szóval nem panaszkodunk. Tényleg egész elképesztően sok pókfélével találkoztunk. Sosem rajongtam annyira értük, (sosem féltem tőlük, egyszerűen csak nem különösen érdekeltek, mint oly sok minden más) de lenyűgöz a sokszínűségük. Akkor ott van még a sok moly féle, repülőhangya, hangya, tűzhangya, szöcske, sáska, botsáska, légy, szúnyog és egyéb ismeretlen rovarfajok. Két fő bogárlátogatónk van. A nagy böhöm, világos-smaragdzöld rózsabogár. Nagyon szép viszont cserébe félelmetesen ostoba. De még így is csak második a listán, mert nem előzheti meg az élőlények legostobábbikát, a cserebogarat. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a teremtő csak azért hozta létre szerencsétlen párát, hogy valahogyan egyensúlyozza azt a plusz intelligenciát, amit a ceteknek meg az emberszabásúaknak adott. Ütemtelenül repülve nekiütköznek, aminek csak tudnak, hangosan zümmögnek majd még hangosabban koppannak. Sokszor az én fejemen. Én vagyok a felelős értük, elcsípem, majd kihajítom őket az ajtón, hogy aztán újra bejöhessenek…Volt pár esténk, amikor több száz cserebogár kopogott az ajtón, egyszerre. Bejöttek valahogy, majd szépen nekirepültek valaminek és meghaltak. Tiger Woods meg felnyalogatta őket a padlóról. Volt skorpiónk is, most már kétszer. Egyszer a mosogatóban, egyszer a laptop alatt. Karácsony óta van egy kisegerünk is, estéről estére meglátogat, rohangál a fal mellett. Nem tudtuk kitalálni, hogy hol érkezik és távozik, pedig már alaposan átvizsgáltuk a lakást. Kedves jószág, igazán nem értem azokat, akik félnek egy ártalmatlan kisegértől… Gyíkok is vannak a környéken, kéknyelvű és Cunningham szkink, szakállas agáma egyéb gyíkok, egyszer találtunk egy csomó kicsiny ausztrál levelibékát. Otthon 6-7 ezer forint az állatkereskedésben. Kígyót kétszer láttunk, de az első emlékezetes volt. Egy spangli után sétára indultunk Lackóval a környéken a 4. napon. Ő flip-flopban jött, mert nem hitt a kígyókban. Hát, 80 méterre a házunktól ott volt a red-bellied black snake az út közepén. Gyönyörű jószág, sajnos nem legeltethettem rajta a szemem, mert odébbállt a bozótba, mi meg úgy döntöttünk, hogy a házban töltjük a délután hátralévő. Madárból van rengeteg. Papagájok, kakaduk, kacagó madár, szarkák, varjúk, énekesmadarak, gázlómadarak stb. A legközelebbi szomszéd pávákat tart, így sokszor pávaszóra ébredünk. Azt hiszem a müezzin után erre szeretek a legjobban ébredni. Kenguruk mindenütt. Napkeltekor és naplementekor látni őket, de akkor ott vannak a farmon, az erdőben a tisztásokon, mindenütt. Nemrég sétáltunk hazafele és ott voltak az almák között, tőlünk 20 méterre. Ott álltunk egymással szemben, bámultuk őket, ők meg minket. Kedves pillanat volt, de aztán beleharaptunk egy almába és elindultunk hazafele. Még azt hadd említsem meg, hogy rendkívül örülök, hogy két olyan sráccal lakok együtt, akiknek semmi szándékuk, hogy eltegyék láb alól az állatokat. Mióta itt vagyunk, az öngyilkos cserebogarakon kívül egy állatnak sem esett bántódása és erre akár büszke is lehetnék, de nem vagyok.

Kenguruk a házunk előtt.

Hát ennyi. Remélem nem untattam senkit, elég hosszúra sikeredett, így utólag visszagondolva.

Pár hónap múlva találkozunk.

Vikke

Ó, még egy dolog. Szeretnék a nagyközönség előtt is bocsánatot kérni a Szegedi Tudományegyetem egyik jeles doktoranduszától, régi pajtimtól és ex-lakótársamtól Sünitől, amiért annyit szekáltam anno, hogy farmon élésről és traktorvezetésről álmodozott. Megtettem már személyesen is, de a lelkiismeretem most már könnyebb.:-)

  Június 18-án érkezett el végre a pillanat, amikor egy álomtalan éjszaka után hajnalban elbúcsúztam édesanyámtól és a nagyitól - a tesómmal már előző este lepacsiztunk, tudván, hogy 2 hét múlva látjuk egymást, hisz jött ki utánam egy kis időre - és elindultam a Nyugatiba, hogy elérjem a 4 órás szegedi személyt, amivel ezúttal nem a végállomásig, csak Ferihegyig mentem, hogy elérjem az eindhoveni WizzAir-t. Az utat átaludva egy szempillantás volt az a két óra. Eindhovenben, 30 perc után megtaláltam a felhajtót Amsterdam fele, kitettem a táblát és felnyújtottam a hüvelykujjam. Egy holland srác vett fel 3 perc után, aki Lyonban járt a barátnőjénél és vitt el egészen Amsterdamig. Másfél óra alatt ott voltunk. Amsterdam remek hely, voltam már párszor. Félálomban feküdtem ki a fura trópusi időben (amint később megtudtam az egész ország megszenvedte azt a pár napot. Pára és hőség rlz) a Vogel parkba a cigimmel, psybient-et hallgattam, még el is szundikáltam. Néztem a kacsákat, a szárcsákat, kócsagokat, sirályokat, egyéb récéket és a koi pontyokat. A szárcsák szétrúgták az összes többi kloákáját, ők uralják a Vogel parki tavat, nem vitás. Voltak papagájok is felettem, de csak zöld árnyakat láttam a magas fákon. 

Másnap indult a gépem Reykjavikba. Bevásároltam pár cuccból az Albert Heijn-ben, karamellás waffle, amit a hollandok úgy szeretnek, Brie és Eidami sajt, Izlandon sajthiány lesz, tudom. Megérkeztem a keflaviki reptérre, egy dolog, amit már régóta terveztem. Gyakorlatilag azóta, mióta legutoljára láttam 2010 augusztusában, arról álmodoztam, hogy visszatérek. Közben felvarrattam egy izlandi szöveget az alkaromra, láttam a Sigur Róst kétszer, Ólafur Arnalds-ot egyszer, Izlandról szólt az életem, miután Indiából visszaértem, ezt nyugodtan mondhatom. Nem így terveztem eredetileg, dolgozni is mentem volna már korábban, de ez most így jött össze. 9 hét a fantasztikus Izlandon. Ebből 6 hetet egyedül. Az első ütemben 12 napom volt, utána jött ugyanis a tesóm Loki és két cimbi, Lackó és Szerda. Azt terveztem, hogy veszek egy Hornstrandir térképet és húzok fel a Nyugati Fjordokhoz. A Hornstrandir Nemzeti Park egy elszigetelt hely a sziget Észak-Nyugati felében, megközelítés komppal vagy egy kétszer 3 napos gyalogtúrával lehet.

Könnyedén elstoppoltam hát Patreksfjördurba, az országrész egy kis "ír" falujába. Reykjaviktól 400 km. Réges rég ír szerzetesek éltek a környéken, ezért viseli Szent Patrik nevét a mai napig a helyiség. Itt már velem tartott Kenny, a minnesotai srác, akivel még a stopúton találkoztunk és folytattuk az utat közösen. Először volt Európában, de egyelőre még csak Izlandig merészkedett. Rá kellett jönnünk, hogy a Sigur Rós zenéje olyan, ami önmagában turista csalogató. Évente több százan érkeznek az országba, csak, hogy megtudják honnan jön Jónsiéknak az az erő, amit a zenéjükön közvetítenek.  Egy jó fej izlandi pár vitt el minket Patreksfjördurba. A Chelsea drukker fickó ingázik Reykjavik és London között és néha kiugranak lazítani az asszonnyal, hisz mint kiderült, a legjobb báránysült errefele készül. Patreksfjördur nem nagy szám, de persze remek fekvésű és hangulatos hely. Másnap egyedül átruccantam a Látrabjarg-hoz, stoppal egy százas, oda-vissza, ebből 80 földúton. Ez egész Izland - és hát így Európa legnyugatibb pontja. Hatalmas lunda, szula és alka fészkelőhelyek vannak itt. A cliffek 40-400 méteresek és hosszú kilométereken lehet gyalogolni a mellettük kialakított ösvényen. Millió és millió madár fészkel itt, hogy aztán augusztus vége fele, amikor az időjárás lesújt, foghassák a fiókáikat és elvonuljanak délre. Azt hiszem remekül csinálják. Nyáron Skandinávia és Izland, télen meg Afrika és Dél-Amerika. Mintha csak az álmaimat élnék a lókötők. Jó volt itt lenni a köd és az eső ellenére is. Szeretem mindkettőt.

 Látrabjarg

Lundapár

Két svájci lány vitt vissza innen Patreksfjördurba, ahonnan Kenny-vel másnap továbbindultunk. Ő járt már ott pár héttel korábban és beleszeretett az egyetlen kávézó pincérnőjébe. A hős szerelmes sajnos kudarcot vallott, hiába stoppolt vissza Akureyriből, a lány finoman kikosarazta. Jó fej srác volt, de a nőkkel meggyűlt a baja. 21 évesen már elvált.:-) Továbbindultunk hát és nemsokkal később felvett minket Sören, a koppenhágai geológus, aki egy kis Toyotát bérelt és utazta körbe a szigetet. Ísafjördur fele ment, de félúton megálltunk egy kis fürdőzésre egy út menti hotspotban. Forróvizes természetes medence, mellette egy kabin, hogy át tudj öltözni és egy a forróvízzel táplált kék medence. Remek volt és nyugis.

Később megnéztük a környék legszebb vízesését, a Dynjandit. Csak, mint egy hatalmas menyasszonyi ruha.  Este érkeztünk meg az Ísafjördurtól északra található Bolungarvikba. A várost egy alagúton lehet megközelíteni, amit Izland legidősebb (de még így is mindössze 20 millió éves) gránitjába fúrtak. Mint egy időalagút. Ezt mondták a helyiek és tényleg. Bolungarvik álmos halászfaluja, mintha megállt volna a fejlődésben a hetvenes években. Persze halakat már akkor is fogtak és teszik egy most is. Hármasban (Sören, Kenny és én) kisétáltunk a sátrak felépítése és a vacsi (rizs és holland sajt) után a mólóra. Lengyel vendégmunkások és helyi izlandiak pecáztak tőkehalra és foltos tőkehalra, több tucat sirály társaságában, akik a leeső falatokra vadásztak. A pecások úgy fogták ki a halakat, mintha azok csak akváriumban lennének. Kedvet kaptunk hát mi is, ezért összeeszkábáltunk a kikötőben talált damilokból és zsinórokból egy 4 méteres pecabotot, bot nélkül. Tettünk rá egy horgot, amit arrébb találtam, kértünk egy kis darab halat a horgászoktól és belógattuk. Sörennek egy redfish, nekünk pedig egy-egy tőkehal jutott, amit persze utána visszadobtunk.

Lengyelek pecáznak. Több, mint 11 ezer lengyel él ma a 320 ezres Izlandon.:-)

Kenny fenn és Sören lenn. Peca.

Márnap indultunk át Ísafjordurba, a Nyugati Fjordok fővárosába. Itt elköszöntem a fiúktól, Kenny is ment vissza Akureyribe, én meg elakartam tölteni itt pár napot ezen a csodás helyen. A város gyönyörű helyen fekszik, a Skutulsfjordur-ban mesterségesen épített félszigeten. (érdekes, hogy pár fjorddal "odébb" van egy tényleges Ísafjördur is, de a város még sem oda épült) Persze a halászat a fő iparág erre fele, mint szinte mindenütt a part menti Izlandon, de emellett, mint a környék legnagyobb városa - a maga 2800 lakosával- kulturális központ is. Zene, képzőművészet, színház, kiállítások, fesztiválok, sportesemények - köztük az évenként megrendezésre kerülő sárfoci bajnokság is itt kerül megrendezésre.

Nem messze, a fjord végén fekszik a kis előváros, Tungudalur. A "dalur" helyiségnév a fjordok, vízzel már nem borított felső részét jelöli, ahol a termékeny talaj és az idefolyó gleccserpatakok miatt már 1000 éve farmok létesültek és vannak a mai napig is. Ez a "wetland", sarki csérek, Nagy pólingok és egyéb millió madár fészkelőhelyei is általában. Itt volt a kempingem  egy vízesés és egy telepített erdő mellett közvetlenül.

Jobboldalt a sátram.

Még az út elején, 100 euróért vettem egy kártyát, amivel országszerte 46 kempingben szállhatok meg szinte ingyen, csak a 100 koronás lodging tax-et (180 forint) kell befizetnem alkalmakként. Ugyan az olyan népszerű helyek, mint a reykjaviki, a landmannalaugari vagy a myvatn-i kempingek nem szerepelnek a listán, de amúgy is kerülni kívántam a nagy nyüzsit. Ez a hely viszont a listán volt és remekül éreztem magam. Gyönyörű hely, a környék meg békés és Bónus is van a közelben.:-)

Út a kempingbe.

Sajnos itt történt az egyetlen szomorú eset az út alatt. Kiderült, hogy a tervezett túrám, amit egy utazási irodával együtt szerveztem elmarad, mert a jelentkezők visszaléptek. Ez kevesebb munkát és kevesebb pénzt jelentett. Úgy döntöttem, hogy Hornstrandir egyelőre kimarad, hisz nincs pénzem a kompra, a gyalogút meg most túl hosszú lenne, július elsején érkeznek öcsémék. Úgyhogy maradtam még párnapot Ísafjördurban, kiolvastam a legújabb Trónok harca könyvet és persze folyamatosan olvastam a szútrákat. 4 napot töltöttem el itt, kirándulásokkal, főzéssel, sétával, olvasással, zenehallgatással, meditációval és írással. Remek volt. 

De közeledett a tesómék érkezte és még átakartam ugrani a Snaefellness félszigetre, hogy megnézzem magamnak Verne Gyula vulkánját a Snaefells-t. (Megvan az Utazás a Föld Középpontja felé az ebookomon, de valamiért csak pár hétre rá olvastam el) Ólafsvik volt az első állomás, a félsziget észak-nyugati részén. Két éjszakát töltöttem itt, a sirályok fészke alatt és a csérek lakóhelye mellett. Végre lehetőségem volt megnézni az éjféli napot. Kicsit ugyan első alkalommal elcsúsztam, ez már a fél egyes nap igazából:

A 0:30-as nap.

A sarki csér, (izlandiul Kría) vehemens egy madár. Ha a fészkelőtelepük felé közeledsz, hangos rikácsolással támadnak meg ezek a szélsebesen repülő gyönyörű állatok. Lecsapnak a fejed felett pár centire, sokszor érezni lehet a szárnyukkal csapott szelet. Bár hívják a stopposok ellenfeleinek, de én imádom őket. Nincs még egy állat a világon, aki annyit utazna,mint ő, hisz a teleket az Antarktiszon töltik, emellett olyanok, mintha apró sárkányok lennének.

Másnap átugrottam Stykkishólmur-ba. Ez az egyik legjobb dolog abban, ha van időd valahol. Megteheted, hogy rááldozol egy napot arra, hogy csak azért stoppolj órákat, hogy valahol olcsóbban vásárolj. Stykkishólmur, a maga 990 főjével a félsziget legnépesebb városa és ez azt jelenti, hogy az egyetlen hely a környéken, ahol van Bónus supermarket. A későbbiekben is az itt vásárolt dolgokból éltem és nincs sok az országban így szoros kapcsolat szövődött közöttünk.:-) Napi átlag 4-5 euróból éltem az egész nyáron, így jól jött az olcsó kaja. Körbejártam a város és visszastoppoltam Ólafsvikbe.

Stykkishólmur

Felvett egy angol fickó és az apja, Yorkshire-ből. Mint kiderült, ő is Kate Rusby rajongó és le volt döbbenve, amikor elmondtam, hogy én is rajongok a yorkshire-i népdalokért és magárért Kate Rusby-ért is természetesen, volt hát beszélgetni valónk. Következő nap átsétáltam a félsziget déli oldalára a gleccseren keresztül. A Snaefells vulkán ugyanis jég fedi, a dupla kráter is jég alatt van. A kitörésekkor persze ez megolvad, a környék geológiája is erre utal a sok hordalék a hegy lábánál gyűlik össze. A Snaefells lenyűgözi az embert, nem tudja levenni a szemét róla az ember.

Út a gleccseren

A Snaefells

  21 km után értem át a másik oldalra, amiből 5 km-t jégen tettem meg. Fantasztikus volt. A déli oldal más. Napsütötte és zöld, farmokkal a távolban és gyönyörű bazaltorgonás partszakasszal. Letelepedtem, kekszet ettem almával, élveztem a 20 fokos, kellemes meleget. Kellemes sétaösvény vezet a lávaképződmények között Arnarstrapiból Hellnarba. Sok itt a turista, teljesen érthető módon. Este visszajutottam Ólafsvikba, majd átmentem a szomszéd településre Hellisandurba, ahol a kemping egy lávamező szélén van, pár ezer éves kőzetek védték meg a sátram az erős széltől, így itt tanyáztam. 

Arnarstrapi

A Snaefells a déli oldalról.

Sátram Hellisandur-ban.

Július elsején visszastoppoltam Reykjavikba, majd onnan ki a reptérre, hogy üdvözöljem Lackót, Szerdát és Lokit, akik két hétre jöttek ki Izlandra. 

folytatása következik...